Harmincadik fejezet

Valóban emlékezetes éjszaka volt, de elsősorban azért, mert végre órákig élvezhettem a nagyapám társaságát. Beutaztunk a városba, és Korélia legjobb éttermében vacsoráztunk: a Nova Novában. Ebben az étteremben általában több hónappal korábban kellett asztalt foglalni, de a nagyapám csak átadott a főpincérnek egy csokor virágot, és máris bevezettek minket egy különszobába. Az ételeket kis adagokban szolgálták fel, és minden tányér külön-külön műalkotás volt. Az evőeszközökbe épített szenzorok adatokat továbbították rejtett holovetítőkhöz, így aztán az asztal mellett lebegő holoképeken elolvashattuk minden egyes falat pontos összetételét, de találhattunk ott finom célzásokat is arra, hogy miféle ízeket kellene éreznünk, vagy éppen elolvashattuk az étel megalkotásával kapcsolatos anekdotákat.

Már az első percekben megfordult a fejemben, hogy talán Siolle Tinta szakácsa, a jó öreg Chid vezényel a konyhában.

Vacsora után átmentünk a Korélia legmagasabb épületének csúcsában működő, zártkörű klubba. Az Utolsó Fény részben onnan kapta a nevét, hogy amikor naplementekor az egész városra ráborult az éjszaka, a csúcsot még érte némi napfény, részben pedig onnan, hogy a klubtagok az egész bolygó legokosabb teremtményeinek tartották magukat. Annak idején, amikor még a KorBiz-nál dolgoztam, sokat tréfálkoztunk a klub kárára, miután mindannyian a tudtuk, hogy megfelelő vagyon híján soha nem fogunk bekerülni a tagok közé. A nagyapám viszont három évvel korábban tag lett, és a helyiségekben fellelhető virágok legalább fele az ő kertjéből származott.

A környezet már-már nyomasztó eleganciája éles ellentétben állt mindazzal, amit a Jedi Akadémián láttam-tapasztaltam, és valamiért ködös emléknek éreztem a Yavin-4-et. Coronet City sokkal jobban megfelelt nekem, ide sokkal jobban illettem. Az Akadémia ódon épületétől, illetve a környező őserdőtől mindig kínosan éreztem magam. Mialatt a nerfbőr bevonatú, kényelmes széken üldögélve koréliai wandyt kortyolgattam, és az alattam elterülő várost bámultam, egyszeriben rájöttem, hogy miután városban születtem és nevelkedtem, sokkal jobban vonzódom a városokhoz, mint a vadonhoz. Coruscantot a lakói túlságosan beépítették ahhoz, hogy kényelmesnek találjam, itt, a Korélián ismét otthonosan éreztem magam. Jó hely lenne a gyerekneveléshez...

A nagyapám Booster Terrikről mesélt, hogy mi történt, mielőtt az apám elkapta és a Kesselre küldte őt, mielőtt Jorj Car’das felfalta Booster hálózatát, hogy aztán az ő hálózatát is bekebelezze Talon Korrde.

- Szóval, amikor Hal első alkalommal elkapta, Booster ezt egyszerűen szerencsének tartotta, és onnantól kezdve keményen dolgozott azon, hogy félrevezesse Halt, és meglépjen előle - mondta szélesen Mosolyogva a nagyapám. - Szerintem Booster sosem értette meg, hogy az apád milyen remek nyomozó volt.

Sok mindenről beszélgettünk a klubban, de még a hazaúton is. Azon az éjszakán új oldaláról ismertem meg a nagyapámat. A kezdeti viszonyunk a gyermek-felnőtt kapcsolaton alapult, ami eleve magával hozott bizonyos viselkedésmintákat. Mire felnőttem és beléptem a KorBiz-hoz, a kapcsolatunk szakmai alapokra helyeződött át. Ez a mozgás nem szándékos volt, hanem természetes, miután a munkánk alapvetően meghatározta az egész életünket. Amikor a szerelmi gondjaimról beszéltem neki, akkor megint csak egy ifjú panaszkodott egy idősebb, tapasztalt férfiúnak. Aztán pedig, amikor az apám meghalt, a gyász olyan mélyen lesújtott mindkettőnket, hogy túlságosan fájt volna megosztani a másikkal az érzéseinket, így szándékosan nem hoztunk fel olyan témákat, amelyek feltépték volna az éppen csak behegedt sebeket.

Azon az éjszakán viszont első alkalommal úgy viszonyultunk egymáshoz, mint férfi a férfihez. Furcsa érzés volt, és mégis rendkívüli büszkeség töltött el. Ott ült velem szemben az az ember, aki mindenki másnál jobban ismerte az apámat és Nejaát. És ha ő szeretett engem, és ha ő tisztelte azt, amit megvalósítottam, akkor minden bizonnyal ők is így éreztek volna. Ez a felismerés tompította némileg az Exar Kunnal vívott utolsó összecsapás óta jelentkező érzéseimet, és azon a hajnalon könnyebben aludtam el, mint az elmúlt hónapok során bármikor.

Skywalker mester többször is említette, hogy a Jedik nem álmodnak, így aztán, amikor egy kopár kősivatagban találtam magam, azon tűnődtem, hogy vajon hogyan kerültem oda. Lefelé pillantva megláttam, hogy a koréliai Jedik smaragdzöld ujjasát viselem, de valahogy még ez is illett a helyszínhez, noha finomabb anyagból készült, mint az az öltözet, amit a Yavin-4-en kaptam. Aztán jobbra fordítottam a fejemet, és amikor megpillantottam Ylenic It’klát, akinek vállán bíborszínű köpeny lengedezett, illetve a mellette várakozó barna köpenyes Jedit, egyszeriben rádöbbentem, hogy nem vagyok önmagam.

Mi hárman egyenes csatasorban álltunk, egy homokos talajú mélyedésben, elég messze egymástól ahhoz, hogy szabadon használhassuk a fénykardunkat. Magas betonkupola borult fölénk, amely körülbelül három méter magas oszlopokon nyugodott, így a természetes fény oldalról beáradhatott a sekély kráterhez hasonlatos horpadásba. A terület körülbelül negyedét hulladékból összetákolt kunyhók és rongyos raktársátrak foglalták el. A központi építményből három alak bukkant elő, és nyomban megindultak felénk. Mindhárman fénykardot tartottak kezükben. A vezérük, egy magas, szőke férfi fél lépéssel a társai előtt haladt, pontosan a tábornokkal szemben. A vörös hajú nő úgy helyezkedett, hogy Ylenic-kel legyen egyvonalban, míg az anzati, akinek az arccsápjai éppen csak kilátszottak a tokjukból, nyílegyenesen felém tartott.

A tábornok - a neve nem jutott eszembe, noha tudtam, hogy ismerem őt -, emelt hangon megszólalt:

- Olyan erőket ébresztgettek, amelyeket nem uralhattok! Erőket, amelyek ezer évvel ezelőtt kis híján megsemmisítették a Jediket. Eljöttünk hozzátok, hogy megkérjünk titeket, vessetek véget a gonosz tevékenységnek, és térjetek vissza a világos oldalra!

A vezér harsányan kacagott, erős hangja mélységes megvetést hordozott.

- A gyengék mindig félnek attól, hogy az erősek lecserélik őket! - mondta aztán.

- És az ostobák mindig erősnek hiszik magukat. - A szavak az én torkomból törtek elő, az én szám formálta meg valamennyit. Majdnem pontosan úgy hangzott, mintha én magam beszéltem volna, bár eléggé régies stílusban ejtettem ki egyes hangzókat.

- A félelem rossz útra terel! - jelentette ki szelíden, de határozottan Ylenic. - Mi megszabadítunk titeket a félelmeitektől.

- Vagy mi szabadítunk meg titeket az életetektől - vágott vissza vezér, és hüvelykujjának könnyed mozdulatával aktiválta a fegyverét.

A nálam valamivel magasabb, sötét bőrű anzati minden ízében emberi lénynek tűnt, leszámítva a csápjait, amelyek most már - biztosan az izgalom hatására - teljes hosszukban előbújtak az arcából. A férfi bekapcsolta kék pengéjű kardját, és fürge léptekkel közeledett felém. Nikkos Tyris - a neve átsuhant az agyamon - szokatlan módon fogta fénykardját. Bal kezének ujjait szorosan a markolatra fonta, az előre és lefelé meredő penge tövének közvetlen közelében, míg jobb kezét a markolat végére tette. Ha eléggé kinyújtotta mindkét karját, és jobb kezét az álla magasságában tartotta, előre-hátra és Jobbra-balra mozgathatta a pengéjét, egy képzeletbeli háromszög határain belül, ami kitűnő védelmet biztosított neki. Ez a háromszög- stílus - az elnevezés hirtelen merült fel az elmémben, mintha egy rég eltemetett emlék tört volna a felszínre - elsősorban a gyors mozgású harcosoknak kedvezett. Az anzatinak módjában állt szűk ívű csapásokat indítani a lábam felé, míg a csuklójának egyetlen csavarintásával felhasíthatta a testemet, a lágyékomtól az államig.

Én ismertem a félelmet, de az a férfi, akivé álmomban lettem, tökéletesen elfojtotta. Egyszerűen a testem előtt tartottam a kardomat úgy, hogy ezüstszínű pengém hegye folyton az ellenfelem torkára mutatott. Köröztünk néhányat egymás körül, aztán Tyris támadásba lendült. Pengéje a jobb térdem felé villant, mire jobb alsó állásba eresztettem a kardomat, és mialatt az egymásnak ütköző pengék hangosan sisteregve szikráztak, félresöpörtem az anzati fegyverét. Egy pillanattal később az ellenfelem felrántotta kardját, magasan az enyém fölé, és előrevágott vele, hogy kettészelje a nyakamat.

Éppen csak sikerült elrántanom a fejemet, és undok bűz csapott az orromba, biztos jeleként annak, hogy a hajam egy része elhamvadt az energiapenge halálos érintésétől. A csuklómat elcsavarva mélyen lefelé vágtam, Tyris lába irányába, de ő fürgén hátraszökkent, és ezzel kikerült a kardom hatósugarából. Hátra szaltót ugrott, és tőlem legalább öt méterrel távolabb érkezett vissza a talajra, megmutatva ezzel, hogy remekül ért a lebegtetés tudományához.

Még nem is egyenesedett fel, amikor sötét szeme felparázslott, majd láthatatlan ököl ütközött a mellkasomnak, és akkorát taszítót rajtam, hogy hátratántorodtam. Tyris ekkor jobbjával elengedte a kardját, és szinte hanyag mozdulattal felém lendítette az ujjait. A következő pillanatban ökölnyi kő vágódott a bal vállamnak. Bénító fájdalom nyilallt az egész karomba, ami könyöktől lefelé azonnal elzsibbadt. Tyris felröhögött, és újabb követ repített felém, de a fénykardommal hárítottam. Szerény mosolyra húztam a számat, de nem sokáig, mert az újabb, éles lövedék egyenesen a fejem bal oldalának csapódott.

Úgy dőltem el, akár egy zsák, kisebb porfelhőt felverve érkeztem a talajra. A fénykardom kifordult a markomból, elrepült, és nem láttam, hogy hová esett. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon az agyam, de a fülem annyira csengett, és olyan erős fájdalmak gyötörtek, hogy alig tudtam gondolkodni.

Éreztem, hogy vér csorog végig az arcom bal oldalán, és kapkodva letöröltem a ruhám ujjával. Meghallottam, hogy kavicsok csikordulnak egy csizma alatt, és amikor felnéztem, Tyrist pillantottam meg - céltudatos léptekkel közeledett felém, és részben kegyetlenül, részben gúnyosan vigyorgott rám. Guggolásba nyomtam magam, és amikor jobbra néztem, végre megláttam a fénykardomat, tőlem körülbelül két méterre hevert a homokban. Szerettem volna az Erő segítségével a kezembe rántani, de tisztában voltam azzal, hogy sosem sikerülne. És tudtam, ha érte ugrok, a kék energiapenge a földhöz szegez, még mielőtt elérhetném.

- Szóval igaz az, amit a Halcyon-vérvonalról mondanak. Szárnyaszegett mynockok vagytok mindahányan! - állapította meg elégedetten vigyorogva Tyris, mialatt megforgatta előttem a fénykardját, hogy lássam a fegyvert, amely hamarosan véget vet az életemnek. A gyengék vér vonala...

Hirtelen rájöttem, hogy mi kell tennem, és mosolyogva kijelentettem:

- Hiszed vagy sem, vannak erősségeink.

- Valóban? - kérdezte Tyris, azzal fellendítette a pengéjét, hogy felkészüljön a végzetes csapásra. - Akkor jobb lesz, ha gyorsan megidézed valamelyiket!

Abban a töredékmásodpercben, amit adott nekem, látomásom támadt: Tyris az én, illetve a társaim teteme felett állt. A holttestünk lassan eltűnt, a gyilkosunk röhögése mind hangosabban zengett. Acélkemény bizonyossággal tudtam, hogy ha nem bánok el Tyrisszal, akkor a barátaim meghalnak, és a küldetésünk kudarcba fullad. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen, így aztán cselekedtem. Kezemet előrenyújtva a fénykardom felé ugrottam, és repülés közben elcsavartam a testemet. A hátamra érkeztem, csúsztam még néhány centiméternyit, és mire megállapodtam, megéreztem tenyerem alatt a markolatot. Azonnal ráfontam az ujjaimat, és máris emeltem, hogy védjem magam, de tudtam, hogy elkéstem. Tyris is tudta. Egyenesen a mellkasomba döfött. A kéklő penge elégette a bőrömet, az izmaimat és a bordáimat, füstté és gőzzé hamvasztotta a szívemet. Még mélyebbre hatolva felrobbantotta néhány artériámat, és átütötte a gerincemet. Az alsótestem érzéketlenné vált, bár ezt alig észleltem, mert őrjítő fájdalom vágott végig a testemen, és betört az agyamba is. Fennállt a veszély, hogy a kín végképp leterít, a látómezőm szélein már megjelentek a sötét foltok. Tudtam, hogy haldoklom, és a fájdalom mellett a sajnálkozás is végigáradt rajtam.

De még nem haltam meg.

Született Halcyon voltam. Jedi voltam.

A Jedik nem ismerik a fájdalmat.

A testi gyötrelmeim szempillantás alatt megszűntek, mintha elfordítottam volna egy kapcsolót, amellyel kiiktattam valamennyi fájdalomreceptoromat. Az elmém kitisztult, és hihetetlen céltudatosság költözött belém. Mások szolgálatának és az Erő szolgálatának szenteltem az egész életemet. Nem távozhattam úgy, hogy nem teljesítem a feladatomat. Összpontosítottam, és bevetettem a Halcyonok legnagyobb, legértékesebb fegyverét.

Kiszívtam az energiát az anzati fénykardjából, közben mosolyt erőltettem az arcomra. Vér ízét éreztem a számban, de nem törődtem vele. Számomra már nem jelentett semmit. Ennél a jelnél beszédesebb volt a Tyris képén megjelenő meglepett kifejezés, amikor a kék energiapenge elhalványult, aztán villant egyet, majd kialudt. Az utolsó joule-t is kiszívtam a fegyverből, és mélyen belenéztem ellenségem szemébe, hogy tudassam vele, szörnyű sors vár rá. A zsákmányolt energiából hatalmas, láthatatlan kezet formáltatni majd megragadtam és a levegőbe emeltem Tyrist. Azt hiszem üvöltött, legalábbis folyamatosan tátogott, mintha üvöltött volna. Egyetlen gyors mozdulattal ökölbe szorítottam az anyagtalan kezet, és nem érzékeltem ellenállást, mialatt az anzati csontjai porrá zúzódtak, egy pillanatig még egy helyben tartottam az ernyedt testet, aztán elhajítottam a sátrak felé - a kupola egyik tartóoszlopának csapódott, majd a földre hullott. Érzékeltem egy lökéshullámot az Erőben, és kék villanást láttam, de ekkor az energiatartalékaim teljesen kimerültek. És én magam is kimerültem. Minden világos gondolatot feledtető kín tódult be a tudatomba, de kisiklottam hús-vér börtönömből, még mielőtt örökös fogságba ejthetett volna.

Ülő helyzetbe löktem magam az ágyon, a testem verejtékben úszott. A mellkasomhoz kaptam, hogy kitapogassam az égett szélű sebet, de nem találtam semmit. A fejem éktelenül lüktetett, de hiába kerestem rajta sebet vagy púpot. Végigfutott hátamon a hideg, és rájöttem, hogy ismét érzem az altestemet.

Kivergődtem az ágyból, és áttántorogtam a fürdőszobába. Mialatt a világítópanelek felfénylettek, megnyitottam a hideg vizet, és két marokkal locsoltam az arcomat. Ittam néhány kortyot, hogy eloltsam heves szomjúságomat, aztán mélyen előrehajoltam, és bedugtam fejemet a csap alá.

Két-három percig folyattam tarkómra a vizet, végül felegyenesedem. Mialatt vékony, hűs patakok futottak le a hátamon és a mellkasomon, belenéztem a tükörbe, és a nagyapám arcát láttam ott, ahol a sajátomat kellett volna. Behunytam a szememet, és megráztam a fejem. Amikor ismét kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Nejaa Halcyon vonásai lassan elhalványulnak, míg az enyémek ugyanolyan ütemben kialakulnak. Felemeltem a kezemet, és megtapogattam az államat, hogy ujjaim megerősítsék azt, amit a szememmel látok, és akkor úgy megborzongtam, hogy tetőtől-talpig megrázkódtam. Kifordultam a tükörtől, és a tenyerembe temettem arcomat. Ekkor már tudtam, hogy az elmúlt tíz héten kötöznivaló bolond voltam. Láthattam volna, látnom kellett volna ezt, de azzal, hogy elmentem az Akadémiára, elvágtam magam azoktól a barátaimtól, akik segíthettek volna tisztázni a helyzetet.

Az apám gyakran mondogatta: ha nem ismered fel az embert a tükörben, ideje megfordulnod, és megnézned, hogy mikor szűntél meg önmagad lenni. Egész idő alatt tartanom kellett volna magam ehhez az elvhez. Amikor csatlakoztam Luke-hoz, feladtam önmagamat, és megpróbáltam a nagyapám útját járni. Megpróbáltam azzá válni, ami a nagyapám volt. És az álom teljesen egyértelműen megmutatta, hogy az az út a katasztrófához vezet. Ráébredtem, hogy Corran Horn nem Jedi. Ráébredtem, hogy Corran Horn nyomozó, akit a KorBiz legjobb kiképzői készítettek fel arra, hogy megbirkózzon mindenféle fajta problémával, például az Invidekkel. Ha ők a Korélia-szektorban működtek volna, beépülök közéjük, kifürkészem a titkaikat, és bíróság elé juttatom őket. Sokszor csináltam már pontosan ezt a pályafutásom során. Igaz, még sosem kerültem szembe ilyen hatalmas, ilyen erős és tünékeny szervezettel, viszont a bűnszövetkezeteknél a méret általában a hatékonyság ellen hatott, továbbá mi, ügynökök kijátszhattuk a kapzsiságot a kapzsiság ellen, és ezzel megalapoztuk a széthúzást. Az utóbbi tíz hét folyamán csak az időmet vesztegettem, holott elindulhattam volna Mirax elrablói után azzal a módszerrel, amelyhez a legjobban értettem. Ez a fajta nyomozás persze sok időt vett igénybe - legjobb esetben is hónapokat, de legalább csináltam volna valamit, amivel közelebb jutok a feleségemhez. Mindaz a Jedi- tudás, amit elsajátítottam, jó szolgálatot tett, ha a Galaxist kellett megmenteni, de én csupán egyetlen embert akartam megmenteni, és ezt különleges képességek nélkül is megtehettem.

Visszafordultam a tükör felé, biccentettem a férfinek, akit megpillantottam, és odaszóltam neki:

- Örülök, hogy újra látlak, Corran Horn! Eljött az idő, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk az Invid-ügynek.